Prologue

Üdvözletem minden idetévedő egyénnek!

Elérkezett a prológus, melyet nem hiszem, hogy epekedve, de vártatok. Kíváncsian lesem, miféle gondolataitok vannak erről a kis szösszenetről, így mindegy, milyen módon, de hagyjatok nyomot magatok után. Nem teszem kötelezővé, de jól esne, főleg amiatt, hogy jó - e az, amit írok. 

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

------------------------------------------------------------------------------------------------------xx Lucinda Thompson

Minden egy hideg, őszi napon kezdődött. Mielőtt megadnám pontos okát, hogy mekkora bonyodalmak keletkeztek életem során, visszatekinthetnénk a múltamba.

Nem hiszem, hogy tíz év múlva nem Prism Locart lenne a nevem, vagy hogy ne a Gettóban éljek, így sok mesélni valóm nincs is. Talán annyi, hogy van egy rém idegesítő húgom, akivel ha bajba sodor az élet, ne számíts rá - csak magára gondol. Nem tehetjük meg, hogy mindenféle dizájner dolgot vegyünk, ugyanis részmunkaidős állásom az Octi's - ba elég kevés fizetést ad. Iskola mellett ugyanis korántsem a munka a legfontosabb, bár megjegyzem, a tanulmányaim se túl eredményesek. Mikor fogom én valamikor is a kémiatudásomat kamatoztatni az életben? Úgyse lesz belőlem kémikus, szóval ez biztos, hogy a legjobb kifogás.

Még 6 éves koromban költöztünk az egyik legpuccosabb épületbe New Yorkban. A nevére nem emlékszem, de még bennem él az aranyozott állványok sora, plazmatévék tömkelege... Minden nap jött a szobalány, és elpakolta a dolgainkat, rendet rakott helyettünk. Csak egy telefonhívás kellett, és már hozták is a jobbnál - jobb finomságokat, mint például a Toblerone csokoládé, vagy a Dr. Peppers üdítő. A nappali tele bőrfotelekkel tömött, full extrás helyiség. Luxus volt, és kényelem. Az apámat a wall streeti " Bengának"neveztek, akit akkoriban az üzleti világ legnagyobb, és legbefolyásosabb emberének tekintettek. Szóval ott éltünk hárman; anya, apa, és a kicsi Prism. Konkrétan még az orromat is helyettem fújták ki. Annyira irritált az egész, hogy legszívesebben elbújtam volna a föld alá. Ám az ötödik születésnapomon minden megváltozott. Anyukám bejelentette, hogy megfogant egy új élet, melyet mostantól a szíve alatt fog hordozni 9 hónapon keresztül. Semmit sem értettem, de apám kiakadt; azt mondta, ezzel tönkreteheti nemcsak az ő, de a világgazdaság életét is. Ekkor heves vitázás után anyukám összepakolta a ruháimat a bőröndömbe, és kiküldött az utcára. Sírva rohantam lefelé, és persze nem tudtam, mitévő legyek. A váróban egy  negyvenes nő várt rám. Persze, én nem is tudtam, ki ez, és mit akar, de rózsaszín kalapja alól udvariasan így szólt:
- Rosie nénikéd lennék én. Apád nem tanított jó modorra? Azt hittem, legalább abban a nyavalyás konferenciateremben szorul belé egy kis tolerancia... Állj egyenesen, és indíts kifelé. Rengeteg mondanivalóm van számodra, és össze kell állítanom igencsak magas szókincsemből egy ötévesnek való gügyögést. - kitessékelt az ajtón, és benyomott egy taxiba.
Egészen Lily születéséig Rosie néninél laktam. Hasonló penthouse- ban élt, mint mi, de látszott hogy az egész arra ment ki, hogy apáméknak imponáljon. Nem járt sikerrel, de ő akkor is emelt fővel viselte minden egyes kudarcát.
2000. július 3. Ez a hugicám születési dátuma. 12 éves koromban Rosie néni elszállított engem, és az újdonsült jövevényt Brooklyn- ba, azaz a Gettóba, melynek nevét később tanultam meg. Kitett minket egy ütött- kopott, tűzlétrás épület elé.
- Na már most. Prism Locart! Érett, felelősségteljes nőt faragtam belőled, és valamennyire Lily- ből is. Itt fogtok lakni egy ideig, egyedül. Szeretném, ha ezt az összeget, amit adok neked, nem költenéd el minden alpári dologra. Az iskolában ne bízz senkiben, és tanítás után rögtön gyere haza Lily- vel együtt! Nem hagyhatod egyedül, még kicsi. Idegenekkel nem állhatsz szóba, vigyázz, sötétedés után ne menj ki, különben nagy bajok érhetnek! Lily - t őrizd úgy, mint a legféltettebb kincsed! Végezetül pedig; ne keressetek. Köszönöm. Majd' elfelejtettem; időnként nézd meg a postaládátokat. Pénzt találsz majd benne, hisz előbb - utóbb az is elfogy. - elegánsan, ámbár undorodva visszaszállt a járműbe, és elhajtott.

                                                                            ***

Azóta persze már más a helyzet. Kilátástalannak tűnt minden, de ott volt a közvetlen szépség, Messo Macram, aki szőke loboncával és elbűvölő természetével azonnal belopta magát a szívembe. Most mondhatnám azt, hogy ilyen "besztfrendesen" szoktunk ujjongani, vagy plázába járni... Nos, ez nem ránk vall. Egyrészt, mert turkálóba járunk, másrészt pedig; ez itt nem szokás. Mármint hogy egymás nyakába borulva sikongatjuk Justin Bieber nevét, és a többi olyan dolog, amit a tinédzser társadalom női képviselői általánosságban csinálnak szabadidejükben. Mély, komoly dolgok kerülnek szóba, de persze ne úgy képzeljetek el minket, mint két szellemidéző, horror lányt, akik azt remélik, hogy a túlvilágban is egymásra találnak... Azért valamennyire a normális kategóriába tartozunk, kisebb - nagyobb konzervatív kilátásokkal.
Kirito Protocs a legidősebb mind közülünk. A maga 20 évével már vállalhat teljes munkaidőben munkát, amit meg is tett; egy tetoválószalonban dolgozik. Igaz, a mi világunkban csillagászati összeget meghaladóak a testrajzok, de mivel ő bennfentes, olcsóbban varrathatott magára.
A végére direkt azt a fiút hagytam, aki a legfontosabb az életemben. Luca Rotti, a maga 185 centijével, izmos testével, és olasz származásával a lányok álma - nekem nem volt ideálom sose. Főleg nem az ilyen típusú hímneműek. Ezeken felül ő a legmegbízhatóbb ember, akit ismerek. Vele mindig is mély, ámde nyitott volt a kapcsolatunk; eleinte sok - sok vitával tarkított, későbbre viszont egy elválaszthatatlannak tűnő kötelékké alakult.


Ez tehát életem előző szakasza. Azonban mostantól kezdve újabb fejezetet nyithatok neki, s talán egy könyvet is. Mert ami az elkövetkezendő hónapokban vár rám, az mind bekerülhet a fekete jegyzeteim közé...